Esti szonett
Az esték mélysötét óráiban,
Levetve lelkem gúnyáját, mi véd, rejt
Elcsendesedem s feltárom magamban
Elmém csarnokát, visszhangzik, nem felejt
Lármája lassan tovatűnik, elszáll
Ahogy a ködből alakod lép elő
Az égi utakon üstökös cirkál
Nyomában tűz, a legnyersebb erő
Tomboló viharban cikázó villám
Egy fába csap csupán újra és újra
Feszesen zenél s elszakad húrja
Nyugszik a dobogás, lassul a dallam
Kecsesen lépdelsz, mezitláb a parton
Nézlek még kicsit, majd szépen elalszom
